Alvilági lovagok

Robert De Niro megannyi gengszterfilmben kamatoztatta már tehetségét. Barry Levinson rendezésében, a The Alto Knights-ban viszont duplaszerepben sem képes megmenteni a filmet az unalomtól. A gengszterfilmek kalapos, szivarozó, elegáns gonosztevői akkor a legjobbak, ha olyan egyedi karakterek, emlékezetes arcok, akiket kivételesen tehetséges színészek keltenek életre. Ilyen volt Marlon Brando A Keresztapában, Al Pacino A sebhelyesarcúban és Robert De Niro Martin Scorsese életművének felében. Az olasz származású, markáns arcú és kivételesen tehetséges művész az évtizedek alatt szinte eggyé vált a gengszter fogalmával, legyen szó az Aljas utcákról, a Nagymenőkről, a Casinoról, Az írről vagy a Megfojtott virágokról. De Niro most újra lehetőséget kapott arra, hogy maffiózóként álljon a kamerák elé, ám a rendezői székbe ezúttal nem Scorsese, hanem Barry Levinson ült. Levinson a múltban olyan sikermozik direktoraként működött közre, mint például az Esőember, a Jó reggelt, Vietnam!, az Amikor a farok csóválja vagy a Sleepers – A pokoli lecke. De Niro korábban már négy filmben – köztük az előbb felsorolt két utóbbiban – működött már közre Levinsonnal, ami ugyan elmarad a Scorsese-kooperációk számától, ám mégis egy összeszokott párosról beszélhetünk. A forgatókönyvet Levinson számára az a Nicholas Pileggi szállította, aki a fentebb említett Nagymenők társírója is volt, amiért a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában jelölték Oscar-díjra. A The Alto Knights az 1950-es évek New Yorkjába kalauzolja nézőjét. A két olasz származású gengszter, Frank Costello és Vito Genovese egykor legjobb barátok voltak. Az idők azonban változnak, ahogy a szervezett bűnözés is, és a két férfi egymás ellen fordul az utcák uralmáért. Barátságuk a címadó The Alto Knights nevű klubból indul, ám az alvilág sötét bugyraiban ér véget. A filmet megtörtént események ihlették, és ha Costello neve ismerősen cseng, az bizony nem a véletlen műve. Martin Scorsese gengsztermozijában, A téglában, a Jack Nicholson által megformált gengsztert szintén erre a névre keresztelték. Levinson egy merész húzással a The Alto Knights mindkét főszerepét De Nirora osztotta, és ez különös, ellentmondásos tartalommal tölti meg a filmet. Egy színész duplikációja, vagy több szerepben való játéka általában két esetben fordulhat elő. Az egyik, ha a szereplők között rokoni kapcsolat áll fenn, például testvérek esetében, mint A vasálarcos és a 2015-ös Legenda című mozikban. Utóbbi szintén egy gengsztermozi, melyben Tom Hardy keltette életre a hírhedt Kray testvéreket, Ronaldot és Reginaldot. Ilyenkor a többszörös szereposztás a felek közötti biológiai hasonlóságot hivatott szemléltetni, miközben a karakterek személyisége gyökeresen eltérő lehet. Kiváló példa még erre a Mickey 17, melyben Robert Pattinson gyökeresen eltérően formál meg két mesterségesen előállított klónt. A másik esetben az alkotó valamilyen elvontabb, akár komikus hasonlóságra szeretné felhívni a figyelmet; rokoni kapcsolat ugyan nem áll fenn, de valamiféle lelki, spirituális kapcsolódás igen. Ilyen például a Dr. Strangelove-ban többszörös szerepben sziporkázó Peter Sellers, vagy az Austin Powersben Mike Myers. A The Alto Knights inkább az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen Frank és Vito között nem állt fenn genetikai rokonság; Levinson mégis úgy véli, hogy ugyanannak az érmének a két oldalát tükrözik: az erőszakos természetű, hatalomra éhes bűnöző zseniét. Bár Costello egy hidegvérű maffiózó volt, ennek ellenére igyekezett magáról azt a képet sugallni, hogy egyike a számtalan hétköznapi italo-amerikainak New York Cityben. Nem hordott magánál fegyvert, nem volt testőrsége, taxival járt és hosszú évtizedekig élt boldog házasságban feleségével. Costello sokkal inkább egyfajta politikus – ami felveti a maffiafilmek visszatérő kérdését, miszerint a szervezett bűnözés és az állami szintű politika módszereiben nem is állnak távol egymástól. Costello döntéseit kíméletlenül, ám mindig megfontoltan és óvatosan hozza meg. Ezzel szemben Genovese sokkal vakmerőbb, nagyobb szájú, lázadó típus, aki sokkal nagyobb szeletet akar magának, és nem ismer tabukat. Genovsese így sokkal önazonosabb is, hiszen ki meri mondani magáról, hogy bűnöző életet él, míg Costello ezt talán még magának sem meri igazán bevallani. Míg Frank számára a kábítószer-kereskedelem tarthatatlannak számít, Vito úgy véli, valójában semmiben sem tér el attól, mint amikor a szesztilalom idejében whiskyvel üzleteltek. Míg Vito számára a felesége is csupán egy újabb lehetőség a nyerészkedésre, Frank sokkal lojálisabb házastársához, akinek igyekszik adni a véleményére, de legalábbis minden esetben meghallgatja. Frank látszólag békességre törekszik, és ennek fejében még akár merénylőjének is kész elnézni tettét. Természetesen az már más kérdés, hogy ez a szokatlan türelem és kegyelem meddig nevezhető őszintének. A The Alto Knights a régivágású és az újhullámos gengszter szembenállásának tökéletes példája lehetne, ám Levinson mintha nem látná meg ebben a kellő potenciált. A The Alto Knights erényei közé tartozik, hogy De Niro duplikációja szigorúan technikai szempontból kiválóan sikerült. Állejtős ugrásokra ne számítsunk, a színész nem verekszik önmagával, és a film messze nem aknázza ki az effektet úgy, mint a már említett Legenda, de a két De Niro jeleneteit remekül rögzítették, mozgó kamerák mellett. Ugyanakkor az már más kérdés, hogy a The Alto Knights esetében nem igazán indokolt ennek az effektnek a használata, sőt, bizonyos jelenetekben meg is zavarja a nézőt, mivel a két karakter még külsőre sem különbözik egymástól eléggé. Olykor olyan mintha két tükörkép beszélgetne egymással, csak az egyikük szemüveget hord. Az sem segít a nézőnek a boldogulásban, hogy Peleggi scriptje ugrál az időben, tovább nehezítve a karakterek felismerését. De Niro ugyan igyekszik játékában megkülönböztetni a két figurát, Vito alakja például még beszédében is inkább Joe Pescire hasonlít, Levinson viszont nem szolgált elég alapos instrukciókkal Vito és Frank figurájának elmélyítéséhez, ami visszaköszön a végeredményen. A másik rendkívül zavaró körülmény a film elbeszélési módja. Levinson jól láthatóan Scorsese stílusát igyekezett másolni a Nagymenőkből, de leginkább Az írből. A filmet Costello narrációja kíséri végig, aki igyekszik mennél alaposabban felidézni a múltat és a közös emlékeket. Eközben viszont a The Alto Knights megszűnik filmként működni, és az alkotás inkább egy narrált diavetítésnek hat. A hasonlat persze nem véletlen, és a játékidő vége felé erre kapunk is magyarázatot, de Levinson messze nem bánik olyan okosan a narráció eszközével, mint Scorsese. A nosztalgikus hangulatot és a múltba révedő öreges szemléletet tükrözi a The Alto Knights operatőri munkája is. A fakó, szürkés, archív felvételeknek látszó felvételek olykor már-már a Ryan közlegény megmentéséhez hasonló háborús mozik színvilágát tükrözik. A film képi világa ezáltal ugyan jól belesimul a rengeteg korabeli mozgóképes anyag, újságcikk és fotó közé, de a szürkeség képileg is reprezentálja a The Alto Knights érdektelenségét. Pedig helyenként megcsillan a Levinson munkájában rejlő valódi érték. Egy jelenetben Costello a bíróságon kénytelen tanúskodni, Genovese pedig a TV-képernyőn követi az eseményeket. A kamerák a televíziós közvetítésben nem mutatják Costello arcát, Genovese pedig ingerülten vitatkozik egykori barátjával, aki nyilvánvalóan nem hallhatja a neki szánt instrukciókat. Az új gengszter a TV-ben, celebként, politikusként mutatkozik, a régi viszont egy klubból, társaival ingerülten követi az eseményeket, akár egy focimeccset. Kettejüket így szimbolikusan és ténylegesen is egy világ választja el egymástól, amit úgy látszik, Frank sokkal jobban ért, mint Vito. Több hasonló jelenettel a The Alto Knights jobban érzékeltethette volna ennek a két hasonló, de mégis nagyon különböző bűnözőnek a szemléletét, ám sajnos a játékidő nagy része inkább üres anekdotázással telik. A film legnagyobb hibája így a lassúság és az érdektelenség. Helyenként ugyan él a robbanásszerű erőszak felrázó hatásával, de sajnos Levinson nem tudja elég érdekesen elénk tárni ezt a történetet. Ezen még az sem segített, hogy De Niro játékát olyan kitűnő színészek támogatják, mint például Cosmo Jarvis, vagy a Maffiózók sorozatból is ismert Kathrine Narducci. Míg Scorsese filmjein a sokszor hosszú játékidő ellenére is érezni a frissességet és az innovációt, addig Levinson fáradt és öreges stílusa unalomba fullasztja a The Alto Knights cselekményét. A film rendkívül erőteljesen a Costello elleni 1957-es sikertelen merénylet képeivel indít, ám utána hamar lassabb vizekre evez. Az alkotók ugyan próbálkoznak némi humort csempészni a történetbe – vicces, ahogy Vito a Frank elleni sikertelen merénylet után kioktatja a végrehajtót, hogy miért nem tüzelt még többször egy fejlövés után, vagy ahogyan a mormonok hitéről folytatnak nem túlságosan akadémiai szintű értekezést –, a film legnagyobb része azonban messze elmarad a Nagymenők humorától és pörgősségétől. A film még egy területen tekinthető hatalmas elpuskázott lehetőségnek: ez pedig a korrajz. A maffiafilmek sosem pusztán egy bűnözői csoportot ábrázolnak, hanem egy társadalmi közeget is, ami rákényszeríti őket a törvénysértő életmódra. A Keresztapa-trilógia, a Volt egyszer egy Amerika, vagy a Nagymenők mind elsőrangúan ábrázolták az adott korszak Amerikáját, az olasz, az ír, vagy a zsidó gengszterek világát. A bevándorló, kisebbségi lét és az ebből eredő társadalmi feszültségek rendkívül izgalmas feszültségforrást adhattak volna a filmnek, és diavetítés helyett a szereplők közötti surlódás sokkal jobban kifejezte volna az ’50-es évek légkörének abszurditását. Levinson viszont ahelyett, hogy a történelmi közeget a film cselekményének szerves részévé tenné inkább De Niroval mondatja fel az amerikai történelem és a maffia sarokpontjait. Mintha csak egy egyetemi előadásra ülnénk be, amit Kosáry Domokos vagy Ungváry Krisztián helyett Dr. Phd professzor Robert De Niro tart meg a nagyérdeműnek. Ez a fajta tömény információmennyiség, az archív képek, újságok és filmrészletek látványa azonban inkább illene egy dokumentumfilmbe. A The Alto Knights sajnos hatalmas kihagyott ziccer, és a De Niro rajongók az egyet fizet kettőt kap akció ellenére is csalódottak lesznek. Anyagi bukása ezzel együtt is szomorú, mivel ez újabb akadályt gördíthet a maffiafilmek elé, melyek az utóbbi időben amúgy sem számítottak jövedelmezőnek a stúdióknál. Rossz idők járnak a gengszterekre manapság.