OSS 117 Rio ne repond plus

A polkorrektséget hírből sem ismerő francia kémparódiák bájgúnár hőse ideális titkosügynök: ostoba, rasszista, egoista, infantilis és kőbunkó – nyilvánvaló, hogy minden nő a lábai előtt hever és végül megmenti a haza becsületét.

Michel Hazanavicius és Jean Dujardin sikeres kapcsolata nem a Hollywoodba betörő, ötszörös Oscar-nyertes A némafilmessel kezdődött, hanem néhány évvel korábban, két száz százalékig európai filmmel. Az OSS 117: Képtelen kémregény és a Rió nem válaszol könnyed, mégis igényes vígjátékok – ritka, hogy paródia ennyire pontos és izzadságszagtól mentes legyen. A két rész tökéletesen egy kaptafára készült: a folyton vigyorgó Dujardin előítéleteivel felfegyverkezve előbb Egyiptomban, majd Brazíliában próbál helytállni Franciaország védelmében. Társai természetesen mindkét esetben csinos nők, ellenfelei pedig a még 1955-ben és 67-ben is a sarkon ólálkodó nácik! Plusz az ellenséges ügynökök, a muszlim fanatikusok, a kínaiak… ahogy ez lenni szokott.

A legtermékenyebb komikumforrás egyértelműen a korlátolt és beképzelt 117-es ügynök jelleme: mintha Jacques Clouseau felügyelő szexi kiadását látnánk. Csoda, hogy meg tudja oldani a rábízott ügyeket, miközben a legelemibb összefüggésekre nem jön rá és az orra előtt történő dolgokat nem veszi észre – fölösleges túlmagyarázni, Dujardin zavarba ejtően hitelesen hozza a figurát. Ahogy A némafilmesben a 20-as évek némafilmsztárjait utánozza, itt a Sean Connery-féle James Bondot: Connery jellegzetes gesztusai lépten-nyomon felismerhetők, ami Dujardin mimikájával kiegészülve elementáris összhatást ad. A bárgyú, állandóan kínos, szexista vagy soviniszta megjegyzéseket tevő ügynök (Franciaország legjobbja, természetesen) néha aztán valóban elismerésre méltó helyzetfelismeréseket tesz –

de ugyan ki figyel fel ilyen apró következetlenségre.

Míg az első részben a 117-es ügynök leplezetlen előítéletei és atyáskodó megjegyzései a muszlimokat nem kímélik, a másodikban a zsidók, kínaiak, németek és a hippik is megkapják a magukét, ami a kémklisékkel megtoldva igazán bizarr egyveleget alkot. Például egyszerre használja és meghaladja a nácikról kialakított sztereotípiákat, a James Bondra tett nyílt utalások pedig már a főcímekben elkezdődnek – s a helyszínválasztással folytatódnak, A kém, aki szeretett engem ugyanis Egyiptomban, míg a Holdkelte Brazíliában játszódik. Mindeközben sosem süllyedünk az olcsó, alpári poénok szintjére, hiszen az OSS-filmek még ezekre is csak ironikus utalásokat tesznek – így a csirkékkel dobálózás jelenetén vagy a homofób ügynök szokatlan kalandjain is jó szívvel tudunk nevetni.

Az OSS-filmek legszórakoztatóbb tulajdonsága, hogy egészen apró (kém)filmes jellegzetességekre is felfigyelnek, hogy aztán parodisztikusan elevenítsék fel őket – az értelmetlen párbeszédek, a tipikus mellékszereplők, a modoros fordulatok kellemesen ismerős környezetet teremtenek, mely néha épp csak egy kicsit van elrajzolva a komoly változatokhoz képest. Külön zseniálisak a festett díszletek és vetített hátterek, valamint a remek kísérőzenék – nekik köszönhetően 1955-ről és 67-ről is kitűnő korrajzot kapunk, a korszak hangulata ordít a vászonról. Érthető, hogy a széles közönség A némafilmesre harapott rá, de a Hazanavicius-Dujardin-Berenice Bejo alkotta csapat rajongóinak ezek a kémparódiák is kötelezőek: sokkal gátlástalanabb és szemtelenebb hangvételt engednek meg maguknak, miközben a magas minőség is garantált.