Csendes éj

Mennyire dobhat fel egy alapvetően teljesen átlagos és szinte unalomig körbejárt bosszúhadjáratos történetet egy meglepetés filmkészítési ötlet? John Woo karácsonyra készítette el Joel Kinnaman főszereplésével a Csendes éjt, amely (túlságosan) szó szerint értelmezte a jól ismert ünnepi dal címét. A filmes dialógus ugyanis szinte teljesen hiányzik a műből. De frissítő újdonság vagy erőltetett elem lett a kísérletezés?

Dialógus-mentes – vagy ahhoz közeli – filmet készíteni a mai napig különleges ugyan, az ötlet maga azonban nem új a nap alatt. Csak az elmúlt 15 évből érkezett több olyan alkotás is, amely limitálta a beszédet ilyen-olyan megfontolásból. Vagy a szereplők magányos helyzetéből adódóan (Minden odavan és Valhalla: A vikingek felemelkedése), vagy a történet kereteinek megfelelve (Drive: Gázt!, Hang nélkül), vagy éppen a némafilmes korszak előtt tisztelegve (A némafilmes). Utóbbi persze kicsit kilóg a sorból, de jól mutatja, hogy a modern filmgyártás is szívesen játszik el a gondolattal, hogy hogyan is lehet egy alapvetően audió-vizuális médiumot, amelynek gyakorlatilag lételeme a beszéd, ugyanolyan szórakoztatóvá és érdekessé tenni ha a szavak hiányoznak a hangsávból.

John Woo Csendes éj című bosszúfilmje is ezt a vonalat követi: az alapvetően teljesen sablonos alkotást azzal igyekszik feldobni a rendező, hogy elveszi főszereplőjének hangját.

Brian (Joel Kinnaman) boldogan él feleségével és kisfiával egy texasi kisvárosban. Karácsony napján azonban néhány pillanat alatt darabokra hullik az élete, ugyanis az utcájukon átszáguldozik két rivális helyi banda csoportja, akik a heves lövöldözésben véletlenül lelövik és megölik a fiút. Brian az autók után ered és megtámadja a tagokat. A kertvárosi apukának azonban nincs sok esélye: végül ő kap golyót a nyakába.

A halált éppen csak legyőző Brianre azonban hosszú út vár a felépülésig – mind testileg, mind lelkileg. A hangját így elvesztő karakter egyetlen céljává válik, hogy bosszút álljon kisfián. Meg kell hagyni, hogy Woo ezzel a lépéssel okosan adott indokot arra, hogy miért is nem beszél a főhős, arra azonban már nem, hogy a körülötte lévők miért nem igen szólalnak meg. És mivel a Csendes éj sokszor mutat képeket a múltból, ezekben végképp idegenül hat, hogy szótlanul folynak az emberi interakciók. Nem a dialógusok teljes likvidálásáról van szó, de az ilyen fokú minimalizálásuk is elég ahhoz, hogy zavaróak és hiteltelenek legyenek ezek a jeleneket.

Egy ilyen horderejű filmes döntést pedig nem elég megindokolni, kárpótolni is kellene.

Ha elvész a beszéd, a hangok, zajok, zörejek vagy a látvány és a hangulat kell, hogy előtérbe kerüljön. Woo ugyan számos akciófilmmel a háta mögött vágott neki ennek a karácsonyi bosszúfilmnek, mégsem érződik rajta semmilyen eredetiség vagy kísérletezés. A kamerajáték egészen konvencionális, a fényezés és színezés akár ugyanennek az alapfelállásnak a drámai párja is lehetne, amelyben egy megtört apa próbálja feldolgozni fia elvesztését, miközben elidegeníti az e világban maradt szeretteit. Ami pedig a hangsáv filmben hagyott elemeit illeti, azok távolról sem eléggé ‘beszédesek’ ahhoz, hogy a bő másfél órán át megtartsák a néző figyelmét.

A történet és annak felépítése szintén jócskán hagy kivetni valót maga után. Meg kell hagyni ugyan, hogy az egy év montázsban történő bemutatása okosan tárja elénk, hogyan is válik egy átlagos apukából hitelesen veszélyes önbíráskodó, ugyanis látjuk, ahogy edz, ahogyan megtanul vezetni, lőni és profin verekedni. Ilyen téren le a kalappal a rendező és az író Robert Archer Lynn előtt, akik nem a semmiből rántottak elő egy szuperhősként viselkedő átlag-férfit.

A Csendes éj forgatókönyvének dicsérete itt azonban véget is ér.

Az olyan klasszikusoktól kezdve, mint a Bosszúvágy, az olyan kortárs darabokig, mint az Elrabolva, a Sosem voltál itt, a Törvénytisztelő polgár, a Fogságban vagy a John Wick-széria (csak, hogy az igazán jókat említsük), számtalanszor láttunk már bosszúhadjáratba induló apákat vagy apa figurákat. Ezek azonban mind felülkerekedtek a kliséken és valami újat hoztak a thriller és akció izgalmas keverékébe, amely sokszor felveti az önbíráskodás morális dilemmáját.

Érezhetően ezek közé igyekezett feltornázni új filmjét John Woo is, aki a karácsonyt választotta a történet idejének, hogy egy kicsit megforgassa a jól ismert formulát. Azonban egy-egy apróbb részletet leszámítva, a film konkrétan játszódhatna bármikor, így a választás inkább hat hatásvadászatnak, mint elemi ötletnek. Persze a másik aduásznak szánt fordulatról, a dialógus hiányáról is ordít, hogy azt gondolták, ilyen furcsaság mellett nem kell jól és okosan megírt történet.

Pedig ha párbeszéd tudatos elvesztését nem egyensúlyozzák valamivel, akkor az azonosulás végtelenül botladozóvá válik. Márpedig a bosszúfilmek alapja, hogy az önbíráskodó figurának drukkoljon az ember, ehhez azonban jobban meg kell őt ismerni, mint amennyire itt a film ezt engedi. És noha Joel Kinnaman egyes jelenetekben hitelesen tömöríti karakterének dühét és fájdalmát egy-egy pillantásába,

az alkotás nagy részében nem hoz igazán maradandó alakítást.

A Csendes éj ugyan két karácsony eseményeit is bemutatja – az egyetlen izgalmas vizuális világért felelős befejezés pedig támaszkodik az ünnepre –, esélye sincsen rá a műnek, hogy felkerüljön a Die Hard mellé az ikonikus karácsonyi akciófilmek csapatába. Akkor már inkább másszuk meg századjára is a Nakatomi Plaza tornyát John McClane-nel.