Mobland

Véres hatalmi játszma és paranoia: a Paramount+ új bűnügyi sorozata, a Gengsztervilág (MobLand) első epizódja fordulatos cselekményt, szerethető gazfickókat, azonban enyhe zsúfoltságot ígér.

A kritika az első epizód alapján készült.

A bűnözők illegalitással teli hétköznapjaiba betekintést nyújtó gengszterműfaj már a kezdetektől fogva vonzotta a nagyközönséget, a közelmúltat és jelent vizsgálva pedig egy egyre dagadó bűnügyi trendhullámról beszélhetünk – kiváltképp a sorozatok terén. A népszerű Maffiózok például egyszerre mutatta be Tony Soprano „gengszter hivatásából” és magánéletéből fakadó problémáit, a Gengszterkorzó az alkoholtilalom idején maffiózókkal szövetkező politikai világ legsötétebb tragédiákkal teli zugaiba kalauzolt, de a bandaháborúzó Shelby-család történetét feldolgozó Birmingham bandája is a Maffiózókhoz hasonló sikereket ért el.

A méltán híres és népszerű elődök mellé most felsorakozik a klasszikusabb műfajiságú sorozatairól híres Paramount+ legújabb dobása, a Gengsztervilág is – ám a széria több szállal is éppen a gengszterműfaj atipikusabb darabjaihoz kapcsolódik. A sorozat első két epizódját ugyanis az a parodisztikus hangnem leghírhedtebb képviselőjévé vált Guy Ritchie jegyzi, aki Blöff című fekete komédiájában érthetetlen cigány akcentussal gagyogó Brad Pittel, és azonos című filmje alapján készült Úriemberek sorozatában csirkejelmezben lövöldöző, bedrogozott ficsúrjával kétségkívül fejtetőre állította a brit alvilágot. Komolyabb hangvétellel, de szintén újkeletű megközelítéssel próbálkozott a Ray Donovan széria, ami a gengszterek helyett a gazdagok után illegális módszerekkel feltakarító ügynökszervezetek körül forgott.

A Gengsztervilág utóbbinak előzménytörténeteként fedezte volna fel mélyebben Donovanék múltját, végül hasonló koncepciójához teljesen új szereplőket kreált:

két maffiacsalád (Harrigan és Stevenson) feszül egymásnak az Anglia feletti hatalomért vívott harcban. A tűzközelben tárolt puskaporos hordóhoz hasonló helyzetet súlyosbítja Richie Stevenson (Geoff Bell) fiának eltűnése, akit éppen a rivális família fejének, Conrad Harrigennek (Pierce Brosnan) az unokájával láttak utoljára. A bandaháborúra készülő felek közé szorul a sorozat főszereplője, Harry Da Souza (Tom Hardy), Harrigenék „problémamegoldó” szakembere, akinek legfőbb feladatává a gyanúsan viselkedő unoka tisztázása válik.

Az első rész hiperaktívan hajítja a nézőt a gengszterműfajtól elvárt modern közegbe: milliós autók parkolnak panorámás apartmanok előtt, Conrad unokája minden perverzitást kielégítő szexklubokban szippantja a dizájner-drogot, maga Conrad Harrigan pedig fényűző étteremben gourmet-fogást kanalazva, drága bort kortyolva adja ki riválisaik halálos ítéletét. Azonban a sorozat ezt

a fényűzést kertelés nélkül állítja szembe a bűnözés bugyraiban fortyogó vérrel, felfedve a gengszterélet kikerülhetetlen paradoxonját.

A Gengsztervilág a bűnözők mindennapjait újgazdag, mégis hétköznapi környezetbe helyezi. Harry Da Souza az epizód eleji tárgyalást a tágas étterem szűkös, gyéren megvilágított pincéjében igyekszik lebonyolítani. Richie Stevensonnal pedig egy olyan elhagyatott boxteremben találkozik, aminek verejték- és penészszagát a képernyőn keresztül is tisztán érezni lehet. Sötét ügyleteik normalizálásával viszont meg sem próbálkozik, emlékeztetve a nézőt, hogy nincs az az összeg, ami elfedhetné egy erőszakkal feltépett pénzforrás nyomait.

A sztárszínészek által alakított karakterek szintén tudatosan ellentmondásosnak, ettől izgalmasan árnyaltnak ígérkeznek. Pierce Borsnan bűnös élvezettel merül a tőle megszokottakhoz képest igencsak negatív családfő szerepébe. Csakhogy az elején rejtélyes haikuban beszélő, kegyetlen főnök, aki a vértócsában haldokló riválisának a torkára lép, mintha enyhén szentimentális férfi lenne. Ugyanis következő jelenetében arisztokratának öltözve, a rendező által gondosan megmutatott dobermannok helyett bokáig érő kiskutyájával indul horgászni.

Ráadásul a legnehezebb döntéseket felesége, a Helen Mirren által alakított Maeve Harrigan hozza meg helyette, a párhuzamosan futó 1923 maszkulin westernvilága után gengszterközegben is ő hordva a nadrágot ősz halántékú férje mellett. Így egyelőre Maeve tűnik a legtitokzatosabb karakternek, ahogyan a noirok végzet asszonyát idézve forgatja homályos motivációit – miért hagyta például életben a rivális Richie Stevensont, amikor férje legjobb barátjának kivégzésére habozás nélkül rábólintott?

Harry De Souza az őt ihlető Ray Donovan gyakorlatiasságával képviseli az egymásnak feszülő maffiózók közötti stabilitást. Viszont amint hazaér, tanácstalanul néz elhidegült feleségére, a tárgyalás irányítását ekkor a lánya veszi kézbe.

A már annyi gengsztert alakító Tom Hardy játéka egyáltalán nem hat önismétlőnek:

Harry De Souza karaktere a Birmingham bandájában trágárul üvöltöző Alfie Solomons-nál sokkal kifinomultabb, a Tabu okkult James Keziah Delaney-hez képest pedig jófiúnak nevezhető.

Első epizódja alapján a pozitívumok ellenére

a Gengsztervilág sokszor feleslegesen zsúfoltnak tűnik.

Az elsőszülött Harrigan fiút alakító, a Birmingham bandája undorító pedofil papjaként brillírozó Paddy Considine-t például egyelőre nem használják ki eléggé. Szimbólumokkal – asztalnál evő vadászkutyákkal, kövér patkányok közé szóródó töltényhüvelyekkel és medúzafej szoborral – teletömött intrója pedig egyenesen műanyag hatást kelt.

Hangulatával is hasonlóan sokat markol, de keveset fog.

Az első két epizódot rendező Guy Ritchie íróként ezúttal nem vett részt a gyártási folyamatban, de divatban lévő, karikatúraszerű stílusa ebbe a sorozatba is beszivárgott. Csakhogy az első epizód rideg képivilágú, vérben úszó gyilkosságaival és klausztrofób tárgyalásjeleneteivel inkább komor hangulatot alapozott meg. Emiatt a két teljes komolysággal ábrázolt brutális gyilkosság között a zabtej jótékony hatásairól folytatott diskurzus, vagy a Harrytől halálra rémülten nővér után kiáltozó srác sziporkázó fekete humor helyett csak kínosnak érződik.    

A Gengsztervilág szerethetően elvetemült karaktereit és heves konfliktusokkal teli első epizódját kihasználatlan, a hírnevükért összegyűjtött színészek és a nagyrészt sötét hangulatú cselekménybe nem illő fekete humor fojtogatja. Azonban a hátralévő részekkel ezek a hibák még orvosolhatónak tűnnik, az egyre érő bandaháború és az eltűnt aranyifjú rejtélye miatt meg amúgy is megérheti tovább nézni. v